Nyár. Utazás. Imádom.
Távolra – közelre.
Európába – ismeretlen vidékre
Egyedül – másokkal együtt
Megtervezetten – abszolut lazán.
A lányom a napokban Isztambulban járt – megismerni egy másik, csodálatos kultúrát – barátjával, szeretteivel.
Tegnap jött haza, este vártam a reptében.
Szeretek a reptérre menni, nem csak indulni, de érkezőt is várni. Az a hangulat, az az érdeklődés, szeretet, kíváncsiság, ahogy a várakozók a kijárat előtt várnak. Azok a szeretetteljes, meghitt találkozások. Nem csak a családtagok, de az üzletfelek, sőt a táblával várakozók esetében is.
Jó ebben az érzésben elmerülni.
Látni, ahogy a fiatalember virággal a kezében fogadja szerelmét, ahogy az apa mély öleléssel a lányát, ahogy a táblát kezében tartó ismeretlen kolléga az érkezőt – mosolyogva, örömmel, szívesen látva, ahogy akár egy taxis is kezében a névvel – de mégis valahogy üdvözült mosollyal.
Ez az élmény gondolkodtatott el azzal kapcsolatban: felsővezetőként mennyire tudunk örülni munkatársainknak? Tudunk igazán NEKIK örülni, úgy ahogy a reptérre érkező családtagjainknak, barátainknak, ügyfeleinknek, látogatóinknak?
És nem az általuk szállított eredményeknek,
nem a munkahelyi sikereiknek,
nem annak, hogy mennyivel járulnak hozzá a vállalat (így a mi) céljainkhoz.
Nem annak, hogy ők a vállalat legértékesebb munkatársai, a díjaiknak, elismeréseiknek, kitüntetéseiknek.
Hanem annak, hogy ők maguk milyenek.
Milyen az életük, mik a személyes céljaik, milyen örömök, kihívások vannak az életükben, mi az ami mozgatja őket, és mi az ami hidegen hagyja őket.
Akarjuk-e, hajlandóak vagyunk-e őket igazán megismerni? Mennyire becsüljük meg a jelenlétüket? Mennyire tudjuk értékelni azt a hozzáadott értéket, amit emberként jelentenek a cégünk számára, a számunkra?
Ezen a területen nagyon sokat fejlődtem vezetői munkámban.
Fiatal vezetőként elsősorban az eredmények, a tények a számok voltak fontosak számomra.
A természetes emberségem megvolt, de az előbbiek egyértelműen magasabb prioritást élveztek (ugye régi munkatársaim az NN.-ből, akik ekkor dolgoztak velem 🙂 )
Ma már tudom és gyakorlom – ha a munkatársaimról: tudom, amit tudnom kell, ha kialakítom a bizalmi kapcsolatot, ha megtisztelem őket a bizalmammal, és cserébe ők is megnyílnak: elmondják az aktuális élethelyzetüket, a megoldandó problémáikat, az örömeiket és nehézségeiket.
Így nem csak a teljesítmény, a közös célok és eredmények, a jól kialakított processzek kötnek össze minket, hanem egy másik síkon legalább ilyen erős kötelékek.
És ha ez kialakult, ők tudnak örülni az én megérkezésemnek, és én tudok örülni az ő megérkezésüknek.
Egy esetleges hosszabb munkakiesés után, egy kéthetes szabadság után, egy hosszú hétvége után: de lehet, hogy a következő közös meetingünk kezdetekor is – annak ellenére, hogy előző nap is dolgoztunk együtt.
Ha ez az öröm tölti be a teret, az eredmények maguktól jönnek:)))
Nyár. Utazás. Imádom.
Távolra – közelre.
Európába – ismeretlen vidékre
Egyedül – másokkal együtt
Megtervezetten – abszolut lazán.
A lányom a napokban Isztambulban járt – megismerni egy másik, csodálatos kultúrát – barátjával, szeretteivel.
Tegnap jött haza, este vártam a reptében.
Szeretek a reptérre menni, nem csak indulni, de érkezőt is várni. Az a hangulat, az az érdeklődés, szeretet, kíváncsiság, ahogy a várakozók a kijárat előtt várnak. Azok a szeretetteljes, meghitt találkozások. Nem csak a családtagok, de az üzletfelek, sőt a táblával várakozók esetében is.
Jó ebben az érzésben elmerülni.
Látni, ahogy a fiatalember virággal a kezében fogadja szerelmét, ahogy az apa mély öleléssel a lányát, ahogy a táblát kezében tartó ismeretlen kolléga az érkezőt – mosolyogva, örömmel, szívesen látva, ahogy akár egy taxis is kezében a névvel – de mégis valahogy üdvözült mosollyal.
Ez az élmény gondolkodtatott el azzal kapcsolatban: felsővezetőként mennyire tudunk örülni munkatársainknak? Tudunk igazán NEKIK örülni, úgy ahogy a reptérre érkező családtagjainknak, barátainknak, ügyfeleinknek, látogatóinknak?
És nem az általuk szállított eredményeknek,
nem a munkahelyi sikereiknek,
nem annak, hogy mennyivel járulnak hozzá a vállalat (így a mi) céljainkhoz.
Nem annak, hogy ők a vállalat legértékesebb munkatársai, a díjaiknak, elismeréseiknek, kitüntetéseiknek.
Hanem annak, hogy ők maguk milyenek.
Milyen az életük, mik a személyes céljaik, milyen örömök, kihívások vannak az életükben, mi az ami mozgatja őket, és mi az ami hidegen hagyja őket.
Akarjuk-e, hajlandóak vagyunk-e őket igazán megismerni? Mennyire becsüljük meg a jelenlétüket? Mennyire tudjuk értékelni azt a hozzáadott értéket, amit emberként jelentenek a cégünk számára, a számunkra?
Ezen a területen nagyon sokat fejlődtem vezetői munkámban.
Fiatal vezetőként elsősorban az eredmények, a tények a számok voltak fontosak számomra.
A természetes emberségem megvolt, de az előbbiek egyértelműen magasabb prioritást élveztek (ugye régi munkatársaim az NN.-ből, akik ekkor dolgoztak velem 🙂 )
Ma már tudom és gyakorlom – ha a munkatársaimról: tudom, amit tudnom kell, ha kialakítom a bizalmi kapcsolatot, ha megtisztelem őket a bizalmammal, és cserébe ők is megnyílnak: elmondják az aktuális élethelyzetüket, a megoldandó problémáikat, az örömeiket és nehézségeiket.
Így nem csak a teljesítmény, a közös célok és eredmények, a jól kialakított processzek kötnek össze minket, hanem egy másik síkon legalább ilyen erős kötelékek.
És ha ez kialakult, ők tudnak örülni az én megérkezésemnek, és én tudok örülni az ő megérkezésüknek.
Egy esetleges hosszabb munkakiesés után, egy kéthetes szabadság után, egy hosszú hétvége után: de lehet, hogy a következő közös meetingünk kezdetekor is – annak ellenére, hogy előző nap is dolgoztunk együtt.
Ha ez az öröm tölti be a teret, az eredmények maguktól jönnek:)))